Meg sem fordult fejében, hogy ellépjen, hogy naiv kérdéseket tegyen fel. Egyértelmű volt számára a férfi tekintete, a nyers kín, ahogy saját magával küzdve rúgta fel jól bevált, szigorú szabályait.
Kalapált a szíve, a torkában dübörgött. Látta, hogyan pulzál a másik nyakán a féken tartott szenvedély, és várta, mikor töri meg mozdulatlanságát, oldva ezzel a saját tarkójában lüktető sóvárgást, mely borzongatóan kúszott végig a hátán. Vágyott az érintésére, bizsergett a bőre, szinte érezte ujjait magán, de az még mindig a falnak dőlve nézett rá összeszűkült szemhéjai alól.
Nem tudott levegőt venni, úgy érezte felrobban, ha nem történik semmi, ha mégsem akarja, ha félreértett valamit, ha...
- Szét tudnám tépni!- törte meg heves indulattal hangjában a csendet a férfi, és egy erőteljes, kissé durva mozdulat közben magához rántotta, hogy nyers csókjával büntesse a nőt.
A heves érintés olyan röpke ideig tartott, mintha meg sem történt volna, s forró kegyetlen szája a nő odaadó ajkáról arcán keresztül egy feltörő sóhaj közepette a hajára siklott.
- Látja mit tesz velem?!- temette arcát az illatos zuhatagba, ami már érkezésének pillanatában elkábította.
Hogy ki ölelte erősebben a másikat, nem lehet megállapítani, de a nő úgy érezte, ennél szebb, őszintébb , vágykeltőbb vallomást még soha nem kapott, és boldogan veszett el a köré fonódó karok közt, élvezve a hatást, amit kiváltott. Megerősítette, bátorrá tette ennek tudata, így magabiztosan emelte fel fejét egy újabb csók reményében, átvéve az irányítást. Kezeit a férfi nyakára csúsztatta, s lábujjhegyre emelkedett. Az iménti közjáték ellenére tudta, hogy a férfi szép ívű szája miféle édes érzést képes előcsalogatni finom, puha érintésével belőle, és minden pillanatot elvesztegetett időnek tartott, ami elszakította ettől.
Teljesen összezavarodott, amikor a férfi lefejtette nyakába csimpaszkodó karjait, s kissé távolabb kényszerítette magától. Bolondnak érezte magát, megijedt, hogy mégis játszanak vele, és nem értette mi történhetett pár perc leforgása alatt. Kérdezni nem mert semmit sem, de torkát a keserűség néma karma markolászta. Zavart bizonytalanságba süllyedt, és szégyenpír ült ki egyébként is felhevült arcára.
- Akarom! Tudja jól- kezdett halk magyarázkodásba két kezét még mindig szorongatva a férfi, és beszéd közben folyamatosan törékeny ujjait morzsolta-, de nem így! Jobbat érdemel ennél.
Nem néztek egymásra, összekulcsolódó kezük bámulták.
Talán az a pár pohár whisky, vagy maga a helyzet feszültsége generálta, de a nőből hirtelen hangos nevetés tört ki.
- Ez azért elég vicces, nem gondolja?
Valószínű meglepte a férfit a váratlan reakció, de őt is mosolyra késztette.
- De! Magamat meglehetősen komikusnak látom kívülről- nevetett megkönnyebbülve már ő is.
Milyen édes, ha így csillognak a szemei! - merengett el kósza gondolatában a nő, de belül örvény kavargott érzései közt.
Vágyott a férfi érintésére, arra a csókra, ami elmaradt, hogy utána birtokba vegye testét, és együtt élvezzék apró örömük. Érezte a vonzalmat a másik részéről, de nem értette, miért szabott gátat vágyaiknak, és hogy miként volt ereje meghozni ezt a döntést.
Nyugtatta magát, hogy jobb ez így, lehet másnap hibás, elhamarkodott lépésnek vélné, megbánni pedig nem szerette volna.
De közben tudta, még ennek lehetőségét is bevállalná, csak hogy a férfi az övé legyen. Birtokolni akarta annak testét, tekintetét, gondolatait. Arra vágyott, hogy a férfi menthetetlenül belé szeressen.
Hogy megmutathassa, ő is tudná szeretni rajongó szerelemmel, és nem félne.
Mert ezt a férfit végre így tudná...

 

Úgy vélem magamról, erős vagyok.
Ki észrevétlen tud maradni. Ki észrevétlenül éli át a csapásokat. Ki mindig túlél és feláll. De mindezt észrevétlenül. És küzdelmének keserű gyümölcséből -a fájdalomból- véletlen sem kínál másokat.
Hitem megingatni szándékozik egyre- másra visszatérő hitvány, feladni vágyó tervem, melyek fejlődését négy apró kéz tartja csak vissza, s ártatlan tulajdonosaik nem is sejtik, létüknek mekkora ereje van.

A forró vízben megnyugvást keresek, de csak a bőröm körül halmozódó kicsiny buborékokat látom, ahogy az oxigén ölelgeti elmélázó, mozdulatlanságba burkolózó testem. A pici gömböket lesem -látványukba kapaszkodva, miként egyre gyűlnek-, hogy talán szégyenletes gondolataim elhessegetik, de azok a tudat olyan részét ostromolják, mit ember nem irányíthat. Dermedt magány.

Dermedt magány lett az enyém.
Két év alatt sikerrel záródó küldetés, de az odavezető út kietlen, szikár, s ez idő alatt azzá lettem magam is. A cél neve is másként szólt egykor: elismert önállóság.
De már fáradt vagyok küzdeni az álmatlansággal, vagy inkább okozójával a némasággal, mit önként gőggel hordozok. Torkom kaparja, gyomrom emészti, börtönében tartva, s ő már a pórusaimon próbál kitörni. Vagy nem is ő. Csak testem akarná kisöpörni, de konok tudatom visszatartja.
Jó lenne szólni, elmondani. Valakinek. Legfőképp annak, akinek jussa. Lehet azt kedvesen is... Csak tudnám, hogy nem fáj a másiknak, s nem félném, hogy cserébe fájdalommal büntet! Ezért hallgatok.


Így büntetésem a hallgatás.
Én szabtam ki. Mérgezve magam a hatásával, és lassan megtörve benne. Csak az a négy piciny kéz... Csak az tart vissza...
A szinte már összefüggő réteget képző buborékok, mintha emelni akarnának ki az immár borzongatóan hideg vízből. Józanítóan jegesnek érzem hirtelen, s gondolataim ARRA a polcra teszem.
Hisz holnap új nap virrad.

 

Lázadtam konokul, belül szenvedőn, hogy nem akarnak a felszín alá látni.
Támadás, célpont. Minden közhely és általános ellen.
Nem egy barátom szüleit óva intették külsőm miatt, valamint hogy rossz hatással vagyok a környezetemben lévőkre, fittyet hányok a tiszteletre, bomlasztom a jómodort, elcsépelt bla- bla.
A pimaszság a táskámban lapult, csak torzuló, felháborodott pofákra cseréltem el. Legyen az iskolaigazgatóé, a szomszéd lépcsőházban lakó nénié, egy hülye vörösképű rendőré, leszarom kié. Megvetettem őket, képmutató viselkedésüket, a megfelelni vágyásukat, de legfőképp felnőttségükkel való visszaélésüket.
Hamvas, bosszantóan kedves arcom ellensúlya túlzó erőteljes smink, pár milisre nyírt haj, és piercing. A tetoválás csak tüntető ráadás.
Néma barátaim a könyvek, a tanulás is direkt csakazértis, ebbe kisapám ugyan nem köthetsz bele!
Csapdám áldozata a nagy átlag. Rögtön előítéleteik padjára száműztek, tekintetükben megvetéssel vegyes félelem. Hömpölygő fanyar mosolygós elégtétel, mert magasan álltam pökhendi betokosodott tudásuk felett.
----------------------------------------------------------------------------
Szüleim fontos háttérszereplők, hétvégi összejövetelekkel, konszolidált megjelenéssel, kötelező protokollal. Mint harmadik szülött késői gyereket, már tapasztaltabban türelmes -de azért kijárt- ösvényen tereltek.
Apám vitát sem nyitó szúrós tekintete egyetlen esemény előtt kényszerített térdre, és ez az általam megvetett vidéki vadászat volt, ahová mindig magával cipelt.
Politikusok, katonai és gazdasági szakemberek, orvosok, írók és színészek. Érdek időmúlatás. Ki így, ki úgy, kellemesen, vagy tikkelő szemmel.
Egyszer G.Á. és A.J. meglátta, hogy lábat lógatva dohányzom a sárga falú vadászház könyvtárában. Unalmamban vastag, bordó- fekete bársonykötésű régi enciklopédiát bújtam. Az egyikőjük nagybeteg volt, a másik... a másik apám után a sorban kisistenné vált szememben. Szilárd nyugalom, megszenvedett bölcsesség,és tekintély. Ez volt Ő. A kioktatás legkisebb szikrája elvétve sem.
- Az édesapját is így ismertem meg- mondta komoly tekintettel barátjának és kivette kezemből a cigerettát.
- Több tiszteletet a könyveknek, kisasszony!
Lehengerlő kisöreg.
Ezután sokat időztünk együtt négyen, kevéssel később csak hárman a könyvtárban, édesapám, G.Á. és én. Véletlenszerűen ráböktek egy könyvre, megvitatták annak témáját,és állandóan kulcsszavakat kerestek. Én pedig később elolvastam.
 
A diplomaosztóhoz nem gratulált. Kati és az álomevőt átnyújtva csak annyit mondott:
- Lám, ezért a szép hosszú hajért megérte!

 

 

Leparkolt egy közeli téren és a megadott címet kereste. Sietősre vette megkésett lépteit, de azért figyelmesen nézett körbe, mert ezt a városrészt nem ismerte. A többszintes szépen rendbehozott régi épületeket hatalmas boltíves átjárók fűzték félkörben láncra, levegőssé téve az egyébként sötét színű, komor házakat. Elegancia tükröződött az ablakokból, ahogy szépen redőzött nehéz függönyeikkel lenéztek rá. Keményített kalapos férfiakat képzelt mögéjük, opálossá öregedett drótszemüvegben, és szótlanságba burkolózott, de büszke tartású nőket, akik a háztartás és társasági élet vezetésének fortélyán kívül a gazdasági és politikai viszonyokkal is tisztában voltak, s kicsiny markukban sokkal nagyobb hatalmat tartottak, mint azt bárki is hitte volna sápadt, szerény arcukat látva...
Kicsit elmerengve csöngetett be a férfi házába és még mindig szárnyaló képzelete ösvényein járt, mikor az ajtó kitárult.
Reflexszerűen köszönt, elnézést kért a késés miatt -többször is- és önkéntelenül követte a férfit a konyhába, aki valami frissítőt emlegetett. A megrendelt, bekeretezett alkotást gondolkodás nélkül a falnak támasztotta, miközben tovább peregtek a múltról fantáziált képek lelki szemei előtt, de az első torkát égető korty az italból rögtön visszarángatta a valóságba. Hirtelen zavarba jött, pír lepte el, mint akinek bűnös gondolatai támadtak, és ez pikk- pakk napvilágot látott.
Ismét szabadkozott jelentős késése miatt -a vastag falú poharat forgatva kezében-, és nem tudott a férfi szemébe nézni, inkább az italt bámulta.
-Ne haragudjon, nem szoktam  whiskyt inni, de most talán jól is jön..., így a nap végén! A mai kicsit zűrösre sikeredett.- próbálta palástolni beszédével immár lángoló arcát, és menekülve tekintett az asztalon és a falakon sorakozó relikviák felé.
Valószínű a másik megérezhette, mert hirtelen elkezdett mesélni az őket körülvevő tárgyakról, hogy miként kerültek hozzá, munkája szeretetéről, és felajánlotta, hogy ha érdekli, körbevezeti a műhelyében, ahol mégtöbb különlegesség lapul.
Egy régen fehérre meszelt falú kanyargó lépcső vezetett le a pincébe, aminek hatalmas meglepetésekkel teli zugaiban felújításra szoruló bútorok, dísztárgyak, és még -atya ég- mi minden sorakozott. Egyik ámulatból esett át a másikba a sok -gyerekkori kósza emlékeket benne is felidéző- tárgy láttán, miközben a férfit hallgatva ráeszmélt, hogy eddig nem is nézte meg igazán annak arcát.
Mosolygós szemei apró, mély ráncokkal ajándékozták meg bőrét, amin látszott, hogy mostanában keveset ér a nap. Szája átlagos volt, szép ívű, hangja enyhén érces, és lendületesen fiatalos. Volt benne valami szokatlan. Arccsontja észrevehetően nem volt szimmetrikus, a jobb oldali markánsabb, erőteljesebb vonásokkal bírt és szigorú, katonásan rövidre nyírt haja ellenére is komolytalan, bohém ember benyomását keltette. Tagadhatatlanul vonzó jelenség. Többször azon vette észre magát, hogy  némi erőszakkal kell tekintetét lefejtenie a férfiról.
Visszatérve a konyhába elfogyasztották maradék italukat, s a poharak kérdezés nélkül ismét megteltek. Apránként a nő is feloldódott, kacagva, felhúzott lábait átkarolva társalgott, mikor beszélgető partnere jóval később rágyújtott, és a teraszajtót picit kinyitotta.
- Van kertje?!- csodálkozott felfedezve a zöld fűtengert a résen át, és felállt az asztal mellől.
Látta a férfi szemében a huncut csillogást kételkedő hangja hallatán, mielőtt az ajtó kitárulva felfedte volna rejtett titkát.
- Hát ez...?
Csak ennyit tudott elcsukló hangján kipréselni magából, mert a látvány elkápráztatta.
A kis kertet körbefonó házak mögül még látni lehetett a nap lenyugvó sugarait, ahogy utat törnek maguknak a bárnyfelhők felé. A fű szokatlan hirtelen zöld színe hívogató bársony puhaságával arra késztette, hogy színes szatén szalagos vidám papucsából kibújjon, és meztelen talppal lépkedjen ki a kertbe. Rózsaszín virágok bújtak meg pár nagyobb szikla tövében, és egy hatalmas, magasan lecsupaszított törzsű fa lombkoronája omlott védelmezően a kert fölé. Enyhe szellő mozgatta meg a leveleket, és ez elégedett mosolyt csalt a nő arcára, miközben feje felett nézte azok és az kék ég színes kavargó küzdelmét.
Ez egy álom! -gondolta. A pince is nagy hatással volt rá, a kert pedig egyenesen elbűvölte, a férfiról nem is beszélve. Tetszett annak titokzatossága, érzékenységről tanúskodó figyelmessége, és az a nyers erő, amit az elmúlt pár órában egyre inkább érzett. Megbolondultam!- rázta meg a fejét, és visszafordult, hogy hangot adjon elismerésének a kerttel kapcsolatban, de még jobban összezavarodott, mert egyedül volt.
Tétován lépkedett vissza a konyhába, ahol a férfit mélyeket lélegezve - homlokával a falnak támaszkodva- találta. Ujjaival óvatosan megérintette vállát, és megszeppenve kérdezte tőle:
- Valami baj van?
Először nem is mozdult. A nő aggódni kezdett,kicsit közelebb lépett.
- Segíthetek?
- Talán -érkezett a rekedt válasz, aminek hatására száguldozni kezdett ereiben a vér.
A férfi továbbra is a falnak támaszkodva fordult meg, és lázas tekintetéből kimondatlan szavak sugároztak: Most még elléphetsz, ha akarsz...

De ő nem tette.



 

A gyönyörű aranybarna loknik kacérkodva kukucskáltak elő a halvány rózsaszín sapka alól. Az én kis francia hölgyem!- suhant át gondolatai közt, és szélesre tárta karjait. A kislány folyamatos csacsogás közepette simult hozzá, majd gyorsan kihámozta magát az öleléséből, hogy minél előbb a szemébe nézhessen, és úgy folytathassa napi élménybeszámolóját:
Eltűnt a denevér az udvarról, mert fázik, Dani és Patrik összeverekedtek, mert Patrik szerelmes belém, kiszakadt a harisnyám pont a szívecske felett -nézd!-, és Jutka néni azt mondta...
A nő csak mosolygott- miközben kézen fogva sétáltak át az óvoda másik csücskébe-, és nem is igazán a feltartóztathatatlan mondandóra figyelt, csak a vékony kis hang dallamára, és a hatalmas közlékeny barna szemekre, amiket annyira szeretett.
A másik teremben játszó örökmozgó kiskukac rögtön kiszúrta őket, és futásnak eredt. Mozgás közben hirtelen irányt változtatott, mintha testének más valaki parancsolt volna, aminek hatalmas esés lett a következménye. Felpattanva -mintha mi sem történt volna-, körbepuszilgatta barátnőjét majd útját folytatva repült az anyja felé.
Az előző jelenet ismétlődött. A kis energiabomba összefüggő csacska csiviteléssel csüngött a nő nyakán. Minden délutáni találkozás olyan volt, mint valami ajándék. A viszontlátás édes ajándéka.
Hazaérve pár dolgot összepakoltak, mert a hétvégét az apjukkal töltik, és bizonyos létfontosságú játékokat még elő kellett ásni a kanapé párnái alól, ahová azokat tegnap rejtették.
A férfi sokat késve érkezett, de a nő már megszokta. Számított rá, így már délelőtt gondosan becsomagolta legutolsó munkáját, ami így kocsi hátuljában, szállítható állapotban lapult. Egy órája kellett volna találkoznia valakivel, akinek a képet készítette.

Öt hónapja költözött a fővárosba kislányaival -hosszas mérlegelést követően-, hogy új életet kezdjen. Igaz, akkor még azzal a tervvel, hogy tanulmányait befejezve a divat szakmában helyezkedik el, de a sors másképp hozta.
Egy barátnőjének születésnapjára gyönyörűen bekeretezett, arany és bézs színekben pompázó, kacskaringós égigérő fát festett, ami ezt követően egy szépségstúdió recepciójának falát ékesítette. Itt látta meg egy galéria tulajdonos, aki beleszeretett az üvegképbe, s rögtön három másik alkotását megvásárolta.
Azóta folyamatosan érdeklődnek munkái iránt. Aktuális megrendelője egy fiatal régiséggyűjtő, akinek konkrét elképzelései voltak a kép témáját, méretét, színvilágát illetően. Magát nem tartotta különösebben tehetségesnek, egyszerű hobbiból festett, és most kicsit ideges volt, hogy a férfi elégedett lesz-e a végeredménnyel. A késés csak tovább erősítette nyugtalanságát, szerette volna minél hamarább lezártnak tekinteni a mai találkozót.


 

Volt egy nap, valamikor az év eleje felé, mikor a nő felébredt a majd két éve tartó szendergésből. Összeállt a kép, látása kitisztult, céljai határozottan körvonalazódtak.
Valójában azon a napon nem történt semmi érdekes, leszámítva, hogy az első igazi tavaszt imitáló fények sok embert előcsalogattak téli fásultságukból. Az utcákat sétálók lepték el, akiket sem a hideg levegő, sem a vastag téli kabát szükségessége nem tudott feltartóztatni, és arcukat a jótékonyan cirógató, de még elhanyagolható erejű napsugarakban fürdették.
Mindenki ráérősen bóklászott -ki egyedül, ki társaságban-, és hasonló nyugodt elégedettség hatotta át őket.
A nő egy padon hátradőlve figyelte a még szürke ruhába bújt embereket, és kicsit sajnálta, hogy gyerekei nincsenek ma vele, mikor néhány apróság víg kacaja szállt messziről felé.
Pár éve élt külön két kislánya apjától, akivel kiegyensúlyozott, kölcsönös tiszteletre, és a szép múltra épülő kapcsolatot ápolt. Szerencsésnek tartotta magát emiatt, és örült, hogy így, más utat járva sem kellett egymásban csalódniuk.
Eleinte megrészegítette a függetlenség, saját szabadságát megélve  bizonytalanul, kapkodva vágott bele a már elfeledett önálló életbe. Nem tervezett, csak elfogadta, amit a sors útjába sodort, tudatalatt egykori önmagát keresve. Régi baráti viszonyait felfrissítette, új emberekkel ismerkedett meg, kezdett ismét megnyílni számára a világ. Pedig előtte sem panaszkodott, hiszen kerek idillikus családi élete tökéletes elégedettséggel töltötte el. A rosszabb időszakra kevésbé emlékezett - igaz, akkor megszenvedte annak minden pillanatát-, de pozitív életfelfogása ritkán engedte, hogy ezeken rágódjon.
Az utóbbi pár hónapban elkezdte másként figyelni környezetét, és az abból érkező apró jeleket. Egyre átfogóbban látta a világot, kezdte céltudatosabban élni mindennapjait.
Ott a padon, azon a kellemes február végi napon összegződött benne, hogy végre megérkezett.  Már egy ideje érlelődött valamiféle belső erő, amit talán úgy lehet megfogalmazni, hogy:
Ismét jóban volt önmagával.

 

Nüansznyi dolgok idéztek meg benne ismeretlen, szívszorongató érzéseket.
Szeme mintha pillanatfelvételeket készített volna a nőről és az őt körül lengő harmóniáról, majd mélyen egy jelentéktelen helyen elraktározta. Nem is emlékezett rájuk. Aztán a legváratlanabb helyzetekben villantak fel gondolatai kavargó örvényében, és tolakodóan gyűrték maguk alá realitásának tényszerű hullámait.

Kellemes  nyár végi meleg este volt, mikor nála járt a nő. Már az ajtóban állva megérezte frissen mosott hajának illatát,és még valamit, amit nem tudott hová tenni...
Sokat késett, teendői elhúzódtak, és pírral az arcán mentegetőzésbe kezdett. Szégyenlős magyarázkodása a férfit is meglepte, mert előtte - telefonbeszélgetéseik, és e- mail váltásaik során-, határozott személy benyomását keltette. Most pedig látszott, hogy tényleg restelli a dolgot, és ez finom gyermeki bájt kölcsönzött neki, mint aki attól fél, mindjárt leszidják.
De a férfi nem érzett haragot vagy csalódottságot, csak egyszerű örömöt, hogy a már korábban megismert kellemes hanghoz, kedves arc párosul.
A konyhába vezette, hogy itallal kínálja és a nő bizonytalanul ugyan, de elfogadta -elvégre a nap vége felé jártak-, majd óvatosan kortyolt egyet a whiskyből. Még mindig zavarával küszködött, szinte elbújt a pohár mögé, és ez nagyon tetszett a restaurátornak. Nem az érett 34 éves nőt látta maga előtt a konyha aszal melletti széken ücsörögve, hanem egy hamvas fiatal lányt.

... amikor felfedezte a kertet a teraszajtón át, hitetlenkedve fordult felé, majd szeme csodálkozón kapaszkodott vissza a látottak irányába.
- Hát ez...?! - és látszott rajta, hogy megpróbálja összeilleszteni a képeket, feltérképezni magában az utcákat, épületeket, a magas hoteleket, és házakat, hogy köztük hol és miként bújhat meg egy ekkora zöld terület.
A férfi sose érzett ilyen elégtételt a kert miatt, mint most a tágra nyílt mosolygó szemek, és a nő lelkesen rajongó arckifejezése láttán. Az ajtót szélesre tárta.
- Csak bátran!- és kitessékelte a szabadba.
A nap épp a horizont alatt járt, és nő lassan, elvarázsolva indult meg a kert közepe felé. Aztán megállt, háttal a férfinak. Az esti hűvös szellő cirógatta bőrét, de a látvány hatására borzongott meg. Csodálattal vegyes érzés készült kitörni a szavakkal leírhatatlan boldogság börtönéből, és mint fényes aura lengte körül apró termetét, ahogy megtelt lelke és szíve az öröm mámorával.
Ezt látta meg a férfi, és abban a pillanatban, mikor a nő vállát simogató hullámos fürtjeit a szél megtáncoltatta pár másodpercre, érezte elveszett. Ezt a "kék órában" készült képet őrizte meg magában, mint csodás festményt, mely titokzatossága által nem engedi a szemlélőt tovább lépni, hanem merengésre készteti.
Annyira meglepődött, hogy addig kedves vendéglátóként mosolyra húzódó arcára a döbbenet sötét árnyékot vetett, lélegzete lelassult és a szíve kihagyott pár dobbanást.
Utólag rájött, hogy ott akkor meghalt. Az akivé vált kiszámítható, következetes élete során, az az érzelmein uralkodni tudó ember megszűnt létezni.
Szíve ismét mozgásba lendült, és kapkodva igyekezett a kimaradt lüktetést bepótolni. Hirtelen, mintha el sem fért volna mellkasában, nagyobb helyet kívánva kiszakadni készült.
Megingott. Határozott, mély lélegzetével próbálta szíve ritmusát lenyugtatni, de -az eddig számára idegen érzés- már a gyomrába kúszott, majd az egész testét melegség árasztotta el.
Zavarba jött. Hálás volt, amiért a nő még mindig háttal állt neki, és hirtelen otthagyva a konyhába menekült. Homlokát a szekrény árnyékában a hideg burkolatnak támasztotta, mint aki attól vár biztos enyhülést.
 

A férfi vidéken nőtt fel, távol a magamutogató sznob világtól, elszigetelve gyógyszerész édesapja idős emberek és régiségek iránti vonzódásának bűvkörében. Tőle tanulta meg, vagy inkább vált természetessé számára a másokkal szembeni tisztelet és a régmúlt értékének becsülése. Pályája szinte elrendeltetett volt, céljai gyermekkorától kezdve megkérdőjelezhetetlenül sodorták jelenlegi szenvedélye felé. Munkáját mindig lelkesen végezte, szaktudása fiatal kora ellenére széles körben elismert volt.
Korán függetlenítette magát és a fővárosba költözött. Munkamorálja emberfeletti volt, lehetetlen időbeosztással, amit sokan nem értettek meg, kicsit különcnek tartották. De őt ez a legkevésbé sem zavarta, másnak, többnek érezte magát embertársaitól.  Ennek ellenére viselkedésében soha nem volt semmi fennhéjázó vagy lenéző ítélkezés. A maga útját járta.
Élete akkor teljesedett ki, mikor ráakadt arra a házra, ahol most él. Érdekes, zegzugos kis porfészek volt, rajta kívül mások nem láttak benne fantáziát, de ő az első pillanatban beleszeretett, a hely szelleme magával ragadta, és soha többé nem engedte el.
Folyamatosan alakította környezetét, falakat bontott el hirtelen felindulásból, kádat álmodott hálószobájába, kertet emelt a házhoz tartozó kis betonfelületre, amit az ott lakók semmire sem tartottak.
Életéből semmi sem hiányzott. Még egy társ sem.  Boldogságát felületes gyorsasággal váltogatott alkalmi kapcsolataiban tökéletesen kiélte. Nem akart lelkileg kötődni senkihez, mert félt a fájdalomtól, és a hiány okozta magány érzésétől.
Látta apját apróvá zsugorodni az évek során, miután édesanyja korán eltávozott közülük. Róla homályos emlékeket őrzött, inkább csak elbeszélések, fényképek alapján alakult benne ki valamiféle érzés kapcsolatukról.
A másik nem képviselői számára szórakoztató, unaloműző eszközökké váltak, de sohasem sugallta ezt feléjük, hanem figyelemmel és tisztelettel bánt velük, de nem tervezett  közös jövőt. Talán az édesanyja szerető gondoskodásának hiánya, vagy annak a pótlása miatt erősen vonzódott azokhoz a nőkhöz, akiknek már volt gyermeke, mert úgy érezte, ők másként, teljesebben tudnak szeretni.
Vonzódása  inkább testi volt, ami a másik által adott szeretetben teljesedett ki, mintegy ellopva, kihasználva azokat, és  ennek ellenére -hogy ezt fontosnak tartotta- ő maga hasonló mély érzelem megélésére képtelen volt.
Eddig.
És most minden összezavarodott benne, boncolgatta az eseményeket, amik vele történtek, próbálta távolt tartani magától a zaklatott gondolatokat, amik még munkája közben is felvillantak. Ilyenkor hosszú percekre elmerengett, nem tudott a keze közt újraéledő tárgyakra koncentrálni, lelkesedését elvesztette, és ezt tragédiaként élte meg.
Féltett kényelmes világát olyan veszély fenyegette, amely ismeretlen volt számára, és amiből nem kért. Tudatosan akarta kiirtani magából ezeket a növekedésnek induló magvakat, amik konokul beleépülni látszódtak mindennapjaiba.
A boldogságtól nem félt, de elvesztésének gondolatától mindennél jobban.

Odakint a szakadó őszi eső hűvösen dobolt az ereszen, és táncot járt saját dallamára. A restaurátor mozdulatlanul támaszkodott a nyitott ajtónak, kezeit hanyagul nadrágzsebébe süllyesztette, és pár méterrel maga elé bámult a kora délutáni szürkületbe. Ráérős nyugalommal szippantotta mélyre a  fűszálak közt dúsan burjánzó moha nyers illatát, amit az eső méginkább felerősített. Félig elszívott cigerettájából a kihunyó parázs már korábban kiesett, és átbillent az asztalon heverő hamutál peremén.
Szokatlan volt a csend. A hosszúra nyúló zivatar a házakba kergette az embereket és hétvége lévén autó is elvétve, ha járt. A férfi a nyüzsgő város központjában lakott, egy gazdag, zsidók által felvásárolt területen, ami valaha a gettó részét képezte. Valahogy az őt körülvevő sokat látott öreg falak, mintha némaságukkal meséltek volna az itt történt eseményekről, és ez a gondolat mindig békés nyugalommal töltötte el. Ragaszkodott ehhez a helyhez, mint aprólékos gonddal gyűjtögetett ódon régiségeihez, amikkel körülvette magát.
Szeretett itt élni.
A magas luxushotelek, és felkapott bárok közt lévő otthona, mint kis ékszerdoboz rejtőzött megbújva észrevétlenül az avatatlan tekintetek elől. A férfi alapvetően közvetlen, könnyen barátkozó ember hírében állt, de lakásába ritkán engedett be idegeneket. Barátai is talán ha egyszer-egyszer jártak nála. Úgy érezte, hogy a biztonságot adó harmóniát, amit hosszú évek alatt teremtett meg, már egyetlen személy jelenléte is könnyen felborítaná.
Régóta áll ott. Mozdulatlan dermedtségét csak szemének rebbenése szakította meg.
Látszólagos nyugalma illékony volt, de most a halkan duruzsoló melankólikus környezet segítségére sietett, gondolatai kitisztultak és céltalanul, üresen áramlottak át fején.
Nem tudta, és nem is tartotta számon, mióta ácsoroghatott  szoborszerűen a terasz ajtajában, de -utólag visszagondolva- örült, hogy rövid időre megpihent hetek óta zaklatott lelke.



 

 Nyitott szemmel jártam, hogy észrevegyek. Aztán rájöttem, látni mással fogok...

... magamhoz szorítottam a szeretettel és a féltéssel karöltve. Hátát apró csúnya hegek kaszabolták, már jó ideje begyógyulva, de zord kráterei örök memoárt írtak oda, bizonygatva létezésük.
Az én szívem mégis fájdalom facsarta, ahogy eltorzult simaságukkal búgtak felém. Akárhányszor értem hozzájuk, úgy csókoltam számmal, hogy közben szinte minden egyes érintéssel újra éltem helyette is a rossz emlékeket, és azt kívántam, bár átvállalhattam volna őket. Testén az összes seb beforrt, az én lelkemben valahogyan mégis újakat nyitott.
Pedig ő már nem törődött a hegekkel, a tükörbe nézve sem látta, hogy ott vannak. Megtanult velük együtt élni, sőt hivalkodón tálalta a nagyközönség elé. Izmos hátát hatalmas, a Corcovado-hegyen álló szobor képe díszítette, és a színes kanyargó tetoválás gúnyt űzve kacskaringott a 11 sebhely körül, egyiket sem takarva, inkább kiemelve.
Makulátlan külseje volt, mikor annakidején találkoztunk. Semmibe sem köthettem bele, viselkedése kifogástalan volt, figyelmes, előzékeny.
Már korábban felfigyelt rám, és egy óvatlan pillanatban -utólag bevallotta-, nem tudva türtőztetni magát, a tömegben lopva megsimogatta a karom. Hogy felidéztem volna ezt a pillanatot! Csak, hogy most más szemmel, boldog elégedettséggel újra élhessem...
Mindig megérezte rajtam, ha a hegek miatt fájt a szívem. Olyankor maga elé húzva, a hajam tincsenként elrendezgette az arcom körül, és félmosollyal a szája szegletében kedvesen ingatta a fejét: Már megint cicám... ?! - és türelmesen morzsolta szét az első legördülő hüppögő könnycseppet.
Én pedig csak bújtam hozzá, és éreztem, életemben nála tökéletesebb, szebb férfit keresve sem találnék.